Reményik Sándor:

Kegyelem

     Először sírsz.
      Azután átkozódsz.
      Aztán imádkozol.
      Aztán megfeszíted
      Körömszakadtig maradék-erőd.
      Akarsz, egetostromló akarattal -
      S a lehetetlenség konok falán
      Zúzod véresre koponyád.
      Azután elalélsz.
      S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
      Utoljára is tompa kábulattal,
      Szótalanul, gondolattalanul
      Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
      A bűn, a betegség, a nyomorúság,
      A mindennapi szörnyű szürkeség
      Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
      S akkor - magától - megnyílik az ég,
      Mely nem tárult ki átokra, imára,
      Erő, akarat, kétségbeesés,
      Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.

      Akkor megnyílik magától az ég,
      S egy pici csillag sétál szembe véled,
      S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
      Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

      Akkor - magától - szűnik a vihar,
      Akkor - magától - minden elcsitul,
      Akkor - magától - éled a remény.
      Álomfáidnak minden aranyágán
      Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

      Ez a magától: ez a Kegyelem